A következő címkéjű bejegyzések mutatása: biztatás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: biztatás. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. március 22., vasárnap

Veteményesünk története

Mostanában nagyon sok motiváló bejegyzést/cikket olvastam az interneten kertészkedés témában. A jelen helyzet (koronavírus járványügyi intézkedések) lehetőséget ad életkörülményeink át- és újragondolására. Ha lesznek emberek, akik mások biztatására közelebb tudnak kerülni az őket éltető étel előállításának saját kézbe vételéhez, akkor ez egy nagyon pozitív következmény lehet. Ilyen, önellátásra, kertészkedésre biztató szóból nem lehet elég, ezért én is ehhez a kórushoz szeretnék csatlakozni a veteményesünk történetével.

A körülményektől teljesen függetlenül már a blog indításakor meg akartam írni ezt, pusztán azért is, hogy megmutassam a hátterünket (vagy annak hiányát) és az okokat, amik a mostani életformánkhoz vezettek. Nem azt akarom most kidomborítani, hogy mennyi mindent kapunk a befektetett munkáért, hanem inkább arra szeretnék koncentrálni, mennyire független a sikerélmény bármilyen előképzettségtől. Hogy bárki képes erre, vagy még ennél jobbra.

Korábbi életem kertészkedéssel, növénytermesztéssel kapcsolatos ismeretei kimerülnek abban a pár emlékben, amiket szüleimnek köszönhetek. Amikor kis koromban falura költöztünk, ők is csináltak kisebb veteményest a kertben, sőt külön bérelt területen krumplit is termesztettünk egy rövid ideig. Volt pár szép gyümölcsfa, különösen egy nagy, kései cseresznyére és a meggyfánkra emlékszem. Aztán szüleim építkeztek, és a szántó helyén kialakított új parcellán már nem nagyon volt energia a haszonnövényekre, az elültetett facsemeték pedig még sokáig nem hoztak termést. Azóta szüleim, főleg Édesapám visszatalált a kertészkedés öröméhez, és nagy örömöt okoz nekem, amikor kicserélhetjük vele a tapasztalatokat. A középiskolai évek után Budapesten tanultam tovább és végül ott találtam rá választott szakmámra, a hangszerészetre is. Ezt a zenéhez kapcsolódó kézműves munkát azóta is hivatásom részének tekintem, nem mellesleg megélhetésünknek ez a fő forrása.

Amikor családot alapítottunk Ritával, ezt egy kilencedik emeleti bérelt panellakásban tettük, Budaörsön. A nagy szobában laktunk kisfiunkkal együtt, a félszoba pedig műhely volt. Hamar láttuk, hogy ez így nem fog sokáig működni, így fáradságos úton, de sikerült megtalálnunk az új otthonunkat Pusztaszabolcson. Ugyan a ház még nem a miénk, de egyszer az lesz.

A kert milyensége egyáltalán nem volt szempont új otthonunk kiválasztásánál. Annyit tudtunk, hogy szeretnénk ha lenne, lehetőleg azért nem csak egy kennel méretű, de a különböző határidők miatt örültünk, ha egyáltalán bárhogyan sikerül lebonyolítani a költözést, nemhogy nagyon válogassunk. 2016 őszén költöztünk, és nagyon örültünk, hogy túl vagyunk az összes ezzel járó hercehurcán.

Fellélegeztünk, elkezdtük belakni nem csak a házat, hanem a kertet is. Észrevettem a gyümölcsfákat, és a területet, ami költözésünk után füves-gazos parlagnak volt nevezhető leginkább (a hátsó kert körülbelül 500 négyzetméter, ebből a veteményes jelenleg maximum 80, és volt elég sok a problémás gazokból is: tarackbúza, szulák, mezei aszat...). Éreztem, hogy ez feladatot ad, de ekkor még nem tudtam körvonalazni, milyet. Nagyjából annyit tudtam, hogy metszeni kell meg fűnyírózni.

Az első tavasz az új helyen, életem első metszése után.